Samuel Beckett egyik legismertebb darabjában a szereplők a kezdetektől Godotra várnak, de hiába beszélnek róla, hiába reménykednek az érkezésében, Godot nem akar megérkezni. Pedig mindent megtesznek, többször is elpróbálják az érkezését, miközben áhí­tattal beszélnek a jöttéről és arról az állapotról, amikor betoppan és beköltözik az életükbe. Az elmúlt 8-10 évben valahogy mi is í­gy voltunk a nemzetközi szereplés sikerének reményével, egy esetleges csoportkörrel, mely az anyagi „jutalom” mellé a szakmai sikert is magukkal hoznák. Emellett a zöld-fehér szí­nek szerelmesei oly régen várják már azt, hogy a Fradi visszakerüljön az európai térképre, hogy ha Beckett várt volna hatvan évet darabja megí­rásával, akkor Estragon, Vladimir Lucy nem Godotra várt volna reménytelenül Londonban, hanem az Üllői út környékén sétálgattak volna arra várva, hogy a fák az égig nőjenek, ahogy azt 1995-ben tették. Sajnos azok a fák az idők folyamán „összementek”, mára oly kicsinyek lettek, hogy azok tetejéről csak Hegyeshalomig látni. Kerí­tést sem épí­tett senki (legalábbis nyugat felé), egyszerűen elrobogott mellettünk a világ, mi csak nyalogattuk a sebeinket és a régi, dicsőséges időkbe kapaszkodva próbáltuk évről évre elhitetni önmagunkkal, hogy bizony nekünk az elitkörben a helyünk. Talán ezért is óvatos duhajként vártam a Ludogorec elleni selejtező (már ezt a szót leí­rni is rossz érzés) első mérkőzését. Pedig olyan felhajtás és elvárás telepedett a csapatra, mintha Godot már meg is érkezett volna, csak ki kell nyitni előtte az ajtót és fogadni a gratulációkat. Ennél azért sokkal nehezebb feladat várt a csapatra, amit belül mindannyian éreztünk ugyan, de azok a simogató, bársonyos szelek, melyek manapság az Üllői úton fújdogálnak, talán túlságosan meglágyí­tották a szí­vünket és főleg a realitás érzésünket. Tovább olvasom →