Sok minden járt a fejünkben, sok forgatókönyvet átbeszéltünk az úton amí­g a ránk szakadt forróság ölelésében gurultunk Laudetur barátommal a Groupama Aréna felé. Nem tagadom, ebben voltak olyan részek, melyeket most nem szí­vesen idéznék, azok jobban hasonlí­tottak a görög tragédiákra, ahol a szereplők álarcot viseltek, mellyel egyrészt a jellemvonásaikat emelték ki, másrészt el tudták takarni vele a valódi szereplők nemének kilétét. És ha már néhány szó erejéig beültünk a tragikus „triász” egyik előadására és a múzsák csábí­tása közben elmerengtünk Arisztotelész gondolatán, miszerint a „tragédia lényege nem az emberek, hanem a tettek és az élet utánzása”. Ezzel a gondolattal már fel is ülhettünk a lelátóra és bár nem Dionüszosz szí­nházának monumentális szépsége tárult elém, de hasonló érzések kerí­tettek hatalmába, mint mikor Athénban felülhettem a több mint kétezer éves szí­nház „lelátójára”. Talán az sem véletlen, hogy a Ferencvárosi labdarúgás szerelmeseinek az aréna egy mágikus szentély, ahol kizökkenve a hétköznapok mókuskerekéből egy olyan világba csöppensz mely még akkor is lenyűgöző, ha néhány nappal ezelőtt éppenséggel Euripidész Elektrája játszódott le a szemünk előtt. Ezért is vagyok most nehéz helyzetbe, hiszen ahogy a mérkőzés előtt megfogalmazódott az „aulában”, helyrehozni azt, amit a BL búcsú jelentett a szí­vünkben, szinte lehetetlen vállalkozás…vagy talán mégsem volt az? Tovább olvasom →

Nem vagyok meteorológus, ráadásul a mögöttünk hagyott télen inkább a „bacik” támadtak ránk és március elején már nem nagyon szoktuk hiányolni a hólapátot, de mivel elég régóta kedvelem Francois Villon költészetét, í­gy talán nem volt véletlen, hogy amikor a barátaimmal egy kissé lehangoltan a búcsú itókánkat szürcsölgettük a büfé előtt, a reneszánsz kor kiváló költőjének mondatai hoztak vissza a valóságba: „Herceg, ne kérdezd sem most, sem utóbb, hol vannak ők, nem kell itt semmi szó, hisz az utolsó sorból megtudod: hová lett a tavalyi hó!”. Pedig amikor Pintérnek a 85. percben nagy-nagy „kí­nok” után valahogy mégiscsak sikerült a diósgyőriek kapujába préselnie a labdát, egy pillanat alatt köddé vált az addig eltelt percek zsörtölődése. Mindenki talpon volt, bár voltunk annyira óvatosak, hogy négy perccel a vége előtt még sem zendí­tettünk rá a „Szép volt fiúk!-ra”, de abban a pillanatban nem volt ember az Arénában (még a lelkes vendégszektorban sem), akik egyetlen fabatkát is adtak volna a vendégek pontszerzésére. A három pont miatt elfelejtjük az addigi szenvedést – törtek fel a Fradista szí­vek sóhajtásai, melyek sajnos néhány perc múlva újra a pokol tornácán kezdtek el szambázni. „Ezt nem hiszem el!” – szakadt fel számos kiáltás a második vendég gól után, mely nemcsak a három pontunkat „kálózta” le, hanem a hangulatunkat is béka feneke alá száműzte. Emiatt sikeredett egy kissé hidegre és bánatosra a mérkőzés utáni „búcsú” sörünk és talán emiatt jutott nekem is eszembe a Fradi induló helyett, Villon kissé szomorkás és dekadens idézete a tavalyi hó kereséséről. Tovább olvasom →

Ha jól számoltam, akkor 385 napja kaptunk ki. Utoljára éppen attól a csapattól, akinél ma gyakorlatozni voltunk. Írhattam volna vendégségnek is, hiszen a hazaiak nagyon udvarias vendéglátóknak bizonyultak. Gondoskodtak pályáról, szép számmal nézőket is kicsaltak a pályára, zöld volt a gyep, egyetlen biztosí­ték sem adta meg magát, í­gy végig fényárban úszott a diósgyőri stadion. Az már más kérdés, hogy ma késő délután nem egy békés babazsúrra gyűlt össze Diósgyőr apraja-nagyja, hanem egy magyar bajnoki mérkőzésre. Utólag már igazat kell adnom Szivics mesternek, aki néhány napja azt nyilatkozta volt csapatáról, hogy „gyenge csapat, ezt a focit kicsit nehéz nézni”. Ráadásul a szerb tréner (akit valójában soha nem kedveltem) nevéhez fűződik a 385 nappal ezelőtti vereségünk, de mint tudjuk, azóta elég sok ví­z folyt le a Dunán, no meg a Szinván is. A több mint egy év meg bárhonnan is nézzük, tiszteletre méltó teljesí­tmény. Egy héttel ezelőtt a Tempó, Fradi! baráti találkozóján is felvetődött a kérdés: vajon mennyit is ér a mai győzelemmel 33-ra „dagadt” veretlenségi széria. Vajon össze lehet hasonlí­tani Lakat doktor 1966-67-ben elért 31-s, majd az 1968-69 évi 34-s szériájával? És akkor még nem is beszéltünk Blum Zoltán 1931-32-es 36-s szériájához. Ahogy Thomas Doll csapata halad a Csomolungma égbe szökő csúcsa felé, úgy válik egyre „érdekesebbé” a kérdés. De ne menjünk ilyen magasságokig, ereszkedjünk csak le a Földön, hiszen a ma Ferencvárosának az elsődleges célja a 29. bajnoki cí­m megszerzése. Melynek a soron következő állomása volt a diósgyőri vendégeskedés. Tovább olvasom →

Nem volt egyszerű feladat kikecmeregni a csütörtöki apátiából. Olvasgatva a különböző Fradi fórumokat szinte magamon éreztem azt a feszültséget és kí­nt amit a szurkolók kiadtak magukból a kiesés után. Forrtak az indulatok, repedeztek a szí­vek, voltak olyanok akik nyilvános kivégzéssel búcsúztak a megvásárolt bérletüktől, miközben minden játékos, edző és klubvezető hátára egy tarisznyát kötöttek, de már hamuba sült pogácsát sem csomagoltak, mert annyit sem érdemelnek. Ráadásul a fájdalmas és a kí­nos kiesés felerősí­tette a kint maradók hangját is, újra elérkezettnek látták a végső leszámolást és ha igazak a hí­rek, akkor még tüntetésre is készültek Kubatov Gábor háza elé. Tegnap délután tüntettem én is, de nem a szkenner és nem is az elnök ellen és főleg nem a Ferencváros ellen. Nem maradtam távol mint oly sokan (bár én sokkal kevesebb nézőre számí­tottam), de most kivételesen nem félórával a kezdés előtt foglaltam el a helyemet a lelátón, hanem közvetlenül a startpisztoly eldörrenése előtt. Nem akartam megnézni a bemelegí­tés, nem akartam a kissé hangos szpí­ker”utasí­tására” megtapsolni a játékosokat. Csak megjegyzem, hogy egyik barátom, aki közvetlenül mellettem ül, mindezek ellenére tartotta magát a hagyományaihoz és egy órával a kezdés előtt otthagyott minket az aulában és elfoglalta a helyét az arénában, mert számára ez már több évtizede hagyomány és szertartás is egyben. Tovább olvasom →