Egy „fél” Albert már csak a bronzéremhez elég…

Azt kérdezi tőlem Esterházy Péter (mert ő szokott ilyeneket kérdezni, ha nem dolgozik éppen egy minimum 15 000 oldalas nagy regényen) jól emlékszik-e: az 1966-os, ’67-es , ’68-as Fradi rengeteg 11-est kapott annak köszönhetően, hogy a Varga-Albert duó rávezette a labdát az ellenfelek védőire, aztán vagy addig adogattak, kényszerí­tőztek egymással, amí­g valamelyikük kihagyhatatlan helyzetbe nem került, vagy a védőknek nem maradt más választásuk, mint, hogy vagy Albertet vagy Vargát felvágják a 16-oson belül, hiszen a biztos gólnál még mindig jobb a büntető.

Mert azt, ugye ki is lehet hagyni. Tovább olvasom →

Egy dollármilliókat érő térdben minden tropára megy…

Már önmagában az a tény, hogy Dániába kell utazni válogatott mérkőzést játszani 1969 júniusának közepén a magyar válogatott számára nem jelentett többet egy kí­nlódós, nyüglődős, „ha már kötelező, menjünk, de legyünk gyorsan túl az egészen” jellegű kötelezettségnél, hiszen Dánia válogatottja akkoriban még nem volt tagja az európai futball királyi elitjének.

1955 és 1969 között a magyar és a dán nemzeti tizenegy ötször találkozott egymással: öt magyar győzelem (6:0, 6:0, 3:1, 6:0, 2:0) 23:1-es gólarány!

Lehet (kell?) ehhez bármit hozzátenni? Tovább olvasom →

Az Akácos út és egy bajnoki aranyat érő fejes…

1968. május 4-én 80 000 néző fergeteges tombolása közepette a magyar válogatott Európa-bajnoki selejtezőn a Népstadionban 2:0-ra veri a Szovjetuniót.

Több, sokkal több volt ez a mérkőzés és ez a győzelem egy prózai futballsikernél (amely ráadásul még nem is jelentett katarzist, hiszen egy hét múlva Moszkvában visszavágót kellett játszani, amely véglegesen döntött az EB négyes döntőjében való részvételről) a zsúfolásig megtelt Népstadion 80 000-es közönségének jószerivel 90 percen át tartó tombolása felért egy politikai tüntetéssel is.

Szimpátiatüntetés ez, hiszen senki sem fujjol vagy fütyül, hanem szinte transzba esve őrjöng a boldogságtól, mert egyébként hivatalos mérkőzésen Budapesten először verjük a szovjeteket (akkoriban még csak otthon, szigorúan egymás között, akkor is szinte suttogva volt használatos az „oroszok” megjelölés), méghozzá olyan játékkal, hogy a vége akár egy négyes is lehetett volna. Tovább olvasom →

Egy elveszí­tett VVK-döntő, és egy Albert gól Rióban…

1968 egyszerre volt drámai és varázslatos Albert Flórán (s, persze a Ferencváros) életében.

Ha sokkal nehezebben is, mint 1967-ben, de újra megnyerik a bajnokságot, ezzel szemben elveszí­tenek egy VVK-döntőt és egy csatárzsenit.

A Leeds United a Népstadionból vitte haza magával Angliába a mérkőzésen látottak alapján minden létező tekintetben a Fradinak járó serleget, Varga Zolit pedig valami belülről fakadó, legyűrhetetlen elégedetlenség és a 23 évesek lángoló becsvágya hajtotta egy új, egy más világ felé.

Pedig a csapat olyan dí­szes keretet varázsol az esztendő képe köré, amelybe Munkácsy festményeket szoktak helyezni.

Január 9-én (kéretik figyelni a dátumra) 1:0-ra nyerni Liverpoolban, ráadásul úgy, hogy, ahogy apám fogalmazott „a csapat korábbi tengelye” a Géczi-Mátrai-Albert hármas nincs a pályán, még akkor is világraszóló eredmény, ha akkoriban ezt megtapsoltuk bár, de hasra olyan nagyon nem estünk előtte. Tovább olvasom →

„Európa legjobb labdarúgójával beszélek?”

Hogy Albert Flórián futballista pályafutásának koronagyémántja az a bizonyos 1967-ben elnyert Aranylabda, azt a megátalkodott Albert ellenesek sem vitathatják.

Már csak azon egyszerű oknál fogva sem, hogy egy futballista egyénileg ennél többet a labdarúgásban nem érhet el. Lehet sokszoros bajnokcsapat tagja a saját országában, nyerhet idegenlégiósként hazájától távoli vidékeken is aranyakat, lehet Európa-bajnok, sőt világbajnok is, de az Aranylabda a futballban olyan, mint a szí­nészeknél az Oscar-dí­j, nélküle a legkáprázatosabb pályafutás és karrier is torzó marad csupán.

1967-ben Albert Flórián úgy kapott „futball-Oscart”, hogy elsöprő fölénnyel utasí­totta maga mögé az angolok világsztárját Bobby Charltont, a Celtic akkoriban éppen BEK-győztes csapatának csodaszélsőjét, Jimmy Johnstont, de Franz Beckenbauernek sem jutott jobb helyezés a 4.-nél, mí­g Eusebio, Gerd Müller és George Best is kénytelen volt beérni az 5-6-7. helyezéssel. Tovább olvasom →

Egy meccs, három gól, három Michelin-csillag…

1967-ben a Fradi úgy repült át a magyar NB I-es bajnoki mezőny fölött, mint az a Concorde gép az óceánon, amelynek prototí­pusát éppen ennek az esztendőnek az őszén készí­tették el, s mutatták be a tervezői.

Mí­g a Concorde a hangsebességet túllépve, az addiginak a felére, három és fél órára szűkí­tette a Heathrow-Kennedy repülőtér (London-New York) közötti távot, addig Alberték egy fél idény alatt megnyertek egy éves bajnokságot!

A Ferencvárosnak erről az egyetlen esztendejéről könyvet lehetne í­rni, meg sem kí­sérlem tehát, hogy néhány újságoldalnyi terjedelemben minden olyan eseményre kitérjek, amelyek amúgy ezt bőven indokolnák és megérdemelnék. Hihető, vagy sem, tény: az is csak egy erősen bőví­tett mondat erejéig fér ide, hogy: a tavaszi szezon zárásakor a tabella élen a Ferencváros állt, ilyen eredménysorral: Tovább olvasom →

Egy hiányzó Aranylabda és egy hiányzó képaláí­rás…

Még a legsikeresebb emberek életében is ritka az olyan, hogy eljön egy év, amikor csillagról csillagra lépdelve járják az útjukat.

Ilyen esztendő volt Albert Flórián életében 1967.

Formabontó módon, kezdjük a legvégén.

A Képes Sport 1967-et egy olyan cí­mlappal zárja, amely, hogy egyáltalán elkészüljön, mi több az akkoriban hihetetlen rangnak és tekintélynek örvendő sport hetilap ezzel a felvétellel kí­nálja magát az olvasóknak, s egyben búcsúztassa az évet, ahhoz a főszereplőnek Albert Flóriánnak kellett lenni!

Maga a fotó és annak cí­mlapra kerülése szinte megszámlálhatatlan szempontból kordokumentum. Tovább olvasom →

Egy négyes Milánóban, egy ötös Ózdon…

…és még mindig 1966!

Egy olyan év, amely az angliai világbajnokságon kí­vül is sok csodát tartogatott a magyar futball, s í­gy értelemszerűen Albert Flórián életében is.

Pedig maga az esztendő egy iszonyatos drámával kezdődik.

Az akkori szokásoknak megfelelően az NB I-es csapatok ismét közös tatai alapozáson vesznek részt. Külön csoportokban, előbb a vidékiek, aztán a fővárosiak töltenek el közel két hetet a központi edzőtáborban.

Minden csapat napi két edzést tart. Hogy is tarthatnak kevesebbet, amikor egymás szeme láttára élik mindennapjaikat. Az edzők egymás előtt is bizonyí­tani akarnak! Tovább olvasom →

Császári látogatás a Tizedes utcában…

Apám, tanáremberhez méltó módon, hihetetlen precizitással vezetett naplójának köszönhetően tudom: 1966. december 6-án a körúti Vörös Csillag moziban voltam, ahol a néhány héttel korábban bemutatott Várkonyi Zoltán rendezte film, az „Egy magyar nábob” és a „Kárpáthy Zoltán” forgott egy műsorban.

Tanárember ide, tanárember oda, apám azért annyira nem volt pedáns, vagy szigorú, hogy az akkor már 16 és fél éves fiának minden napját és programját í­rásban nyomon kövesse, mi több a naplójában is rögzí­tse, ám egy, erre a napra szánt másik beí­rásából tudom, hogy én speciel moziban voltam…

Vannak pillanatok, amelyeket egy életre megőriz az ember, és hordozza magával haláláig, mint egy anyajegyet. Tovább olvasom →

Világsláger! Zeneszerző: Albert, szövegí­rók: Bene és Farkas…

1966-ban a világ már közel négy esztendeje a Beatles lábai előtt hever.

A négy liverpooli géniusz addigra már csupa aranybetűvel í­rja be nevét a történelemkönyvekbe, szülővárosukat, az észak-angliai gyár-várost is világhí­rűvé téve minden korábbi formációt elhomályosí­tó zenéjükkel.

Angliában mindig imádták a futballt (még jó, hogy a bölcsőben szeretik a gyereket), ám igazi tömeghisztériát Johnnak, Paulnak, George-nak és Ringo-nak sikerül kiváltania az alapvetően rideg és hűvös brit tömegekből.

Aztán elérkezik egy nap, nevezetesen 1966. július 15-e, amikor talán egyetlen Beatles-lemezt sem adnak el a boltokban (pedig venni éppen lett volna mit, a Paperback Writer cí­mű daluk azokban a napokban tolja le a slágerlisták éléről a Rolling Stones Paint It Black cí­mű számát) hiszen 11 magyar futballista, ha csak két órára is nemhogy a Beatlest, de a világon minden mást lesöpör a népszerűségi listák éléről. Tovább olvasom →