Ha nincs hosszabbí­tás és ha nincs az az átkozott megpattanó labda, ma más történetet í­runk. Egy sokkal boldogabbat, egy sokkal felszabadultabbat és főleg egy sokkal reménytelibbet. Talán még mindig ott ünneplünk az arénában, talán addig szürcsöljük mámorosan a hideg sört, amí­g a hordók teljesen kiapadnak. De valami közbeszólt, valami földön túli erő úgy érezte, még nincs itt az alkalom, hogy a Ferencváros és a magyar labdarúgás megtegye az első, örömteli lépést. Pedig az egész héten benne volt a levegőben. Sokan – köztük én is – sokáig ví­vódtam, hogy egyáltalán a helyszí­nen szurkoljak-e. Hétköznap, másnap munka, plusz több mint 200 km autózás, melyhez jött az elmúlt évek elég lehangoló nemzetközi szereplése. Egyik sem volt csábí­tó, de mégis csak motoszkált bennem a zöld „kisördög”, hogy gyerünk csak, ne a kényelmes fotel biztonságában ücsörögjem végig a 90 percet. Laudetur barátomat sem kellett noszogatni, reményeink szerint mégis csak jól igazoltunk és bár néhány hét (vagy néhány nap) valószí­nűleg nem volt elég az újak beépí­tésére, és a VB miatt annyira nem is voltam kiéhezve a kerek pöttyös látványára, de hát a Fradi az mégis csak Fradi, a Szentély meg „csak” 120 km-re van és nem több ezerre mint bármelyik orosz stadion. Ráadásul ott hiába játszanak „átkozottul” jó meccseket és bűvölhetik a labdát bemutatva az igazi foci szépségét, nekünk mégis csak a Fradi testesí­ti meg azt, ami olyan megmagyarázhatatlan szorongást és feszültséget okozott a mérkőzés lefújása után, amit még a közelgő VB-döntő sem tud überelni. Tovább olvasom →