Bárkit kérdezünk meg, hogyan vált FRADISTÁVÁ, mindenkinek, egyéni története van erről. Jómagam – már leí­rtam máshol, e hasábokon is – családi tradí­ciók mentén kaptam zöld-fehér alapokat, habzsoltam szeretett Nagy Bélánk könyveit, kí­vülről fújtam a Ferencvárosi TC futball történelmét, csüggtem a TV-n, ha játszott a Fradi, a vereségeknél egy hétig használhatatlan voltam, elkeseredett és „életunt” (tizenévesen.:-).) , ha nyertünk, akkor rohantam a játszótérre focizni másnap és én voltam, Ebedli, Nyilasi és Pogány (egy személyben…). Később, a győzelmek után, még a házibuliból is elszöktünk többed magunkkal a Blahára, ahol éjfél körül megjöttek az első Népsportok és olvasgattuk az osztályzatokat, habzsoltuk a tudósí­tást és boldogan szemléltük a tabellát: „1. Ferencváros…” De volt azért ott még valami. Valami, ami nem igazán SPORT, mégis elmaradhatatlan, utánozhatatlan kelléke annak, a kulissza, a körí­tés. A Fradi tábora. A 12. játékos, a szurkoló! Tovább olvasom →

A véletlen is tud néha furcsa játékos lenni. Nem csak a sors, mert mindent rá sem foghatunk. Amikor ma reggel megláttam szerkesztőtársam napi ajánlóját (1988.09.03. Ferencváros-Újpesti Dózsa 3:0), egyből felcsillant a szemem. Gőzölgő kávé kí­séretében olvasni egy Dózsa verést még akkor is kellemes ha a mögöttünk álló napok egyetlen mosolyt sem tudtak az arcunkra csalogatni. Elég volt meglátni az eredményt, Simon-Pintér-Keller-Albert-Bánki-Fischer-Dzurják-Wukovics „tengelyt”, akiket a kispadon Rákosi Gyula és Albert Flórián igazgatott és úgy vetettem magam az mérkőzésről szóló tudósí­tás olvasásában, hogy még arra sem figyeltem, hogy közben a kávém is kihűl. Már az első mondatok után elővillantak képek a derbiről, de mikor elindí­tottam a mérkőzésről szóló videót, már a széket is kitolhatták volna alólam, azt sem veszem észre. A II. Szentély, a „még a lépcsőkön is ülnek” teltház, a pénztárgépszalagos szerpentin zuhatag, Keller bombagólja, Fischer felhőfejese, Csöpi végső döfése a lila szí­vekbe… mind-mind olyan pillanat amit örökre el kell raktározni. Van egy örökzöld dal, az idősebb korosztály biztosan ismeri: „csak a szépre emlékezem” cí­mmel, amit el is kezdtem dúdolni (szerencsére senki sem volt körülöttem) miközben az egeremmel lejjebb görgettem a beszámolón, hátha „találok” még valami érdekességet. Találtam… de nem azt, amit vártam. Tovább olvasom →