A 17.század közepén XIV. Lajos francia király (Napkirály) Versailles-ba költözött abba a varázslatosan szép kastélyba amit még elődje kezdett el építeni, de amit már ő fejezett be. A kissé „hóbortos” és nagyon is hatalomvágyó király úgy terveztette meg a kastélyát, hogy őt legfeljebb a szeretői (volt belőle néhány) és Colbert pénzügyőr látogathatják csak meg. De mivel mégis ő volt a király és nem csak a nagykövetek, de az udvar képviselői is szerették volna a tiszteletüket tenni a király előtt, ezért Lajosunk úgy tervezte meg a kastélyt, hogy hozzá egy maratoni hosszúságú, szobákon és ajtónálló örökön keresztül vezessen az út. Rafináltam oldotta meg, hiszen aki először lépett be a kastélyba, onnan láthatta még a királyi szoba bejáratát, de ahogy kinyílt az első szoba ajtaja, a többi egyszerre csukódott be. Eljutni a végső állomásig, az maga volt a vezeklés. Nekünk „csak” négy szobán kell átjutnunk a célunkig, ahol szerencsénkre nem a Napkirály, hanem a BL csoportkör várna ránk, de ez is olyan nehéz feladat, mint anno bejutni a király színe elé. Papíron az első akadály nem ígérkezett túlságosan nehéznek, de azt már megtanultuk (és a magyar válogatott is leckét adott belőle), hogy a mai fociban előre lemeccselni a továbbjutást már a PC-s focijátékokban sem lehet. És főleg nem szabad, mert bár fontos tényező a pénz, és a koefficiens rangsor, az elmúlt években számos csapat bizonyította, hogy az előre megírt forgatókönyveknek a kukába a helyük. Ettől még bíztunk benne, sőt talán még kötelezőnek is éreztük a továbbjutást a kazah Tobol (a név írását nem cifrázom, maradok az egyszerűsített verziónál) ellen még akkor is, ha az első mérkőzés a világ egyik végén gól nélküli döntetlennel zárult úgy, hogy valójában egyetlen helyzetünk volt. Persze tudtuk, hogy a Szentélyben egy új 90 perc kezdődik és bár a lelkes kazah legények nagyon fogadkoztak, de a vége számukra elég csúnyácskára sikeredett, mi meg, maradva a közhelynél, simán hoztuk a kötelezőt. Tovább olvasom →