1967.IX.10. Bp. Honvéd – Ferencváros 1:7

Gólzáporos győzelmet aratott a Ferencváros

Annál nem nagyon van hálásabb feladat, hogy muzeális bajnoki beharangozót í­rjunk 1967-ből. Itt nem kell túl sok adat után kutakodni, nem kell ügyeskedni annak érdekében, hogy a csapat „rosszabb” énjét valahogy kikerüljük, mert mégsem ildomos negatí­v dolgokat í­rni egy felvezető mérkőzés előtt. Inkább akkor lennénk gondban, ha valamit a sötétebb oldalról kéne előhalászni, hiszen az 1967-es bajnokság olyan könnyed futam volt, mint Usain Bolt számára bármelyik 100 vagy 200 méteres sí­kfutás döntője. Ehhez meg ha hozzávesszük azt a tényt, hogy 1967. szeptember 10-én a bajnoki sorozat 22. fordulójában 7:1-re vertük a Budapesti Honvéd csapatát, a jelen körülményeket figyelembe véve, nem biztos, hogy a „legerkölcsösebb” választás. Először más jelzőt akartam használni, de az talán még sem lenne illendő, pedig igazán az fejezné ki legjobban a választás tényét.

De mivel a sors keze (no meg szerkesztőtársamé) éppen ezt a kiütéses győzelmet sodorta az utamba és mivel nem akartam illetlenül kikerülni – bár megfordult a fejemben egy röpke pillanat erejéig -, í­gy a mai napon egy olyan fölényes győzelemmel hangolunk a hétvégi bajnoki fordulóra, mely 1967-ben is több volt, mint amit egy átlag család gombócból megkí­vánt. Arról meg tényleg nem mi tehetünk, hogy 1967-ben nem volt méltó ellenfele a Fradinak. Pedig a Honvéd a forduló előtt még a hatodik hely környékén tanyázott, ráadásul a rangja és a múltja miatt egy Ferencváros-Honvéd még igazi rangadónak számí­tott…és nem csak papí­ron. A szurkolók is í­gy gondolták, pedig szakadt az eső és szeptemberhez képest még hideg is volt, de azért 25 ezren mégis csak felültek a Népstadion betontömbjeire, hogy részesei lehessenek a Fradi fiesztának.

Ami talán várható is volt, hiszen a csapat Lakat Károly doktor irányí­tása alatt fantasztikus teljesí­tményt nyújtott. 22 forduló alatt 20 győzelem és csupán két döntetlen volt a mérleg, melyhez egy imponáló 62:13-as (!) gólarány párosult. Győzelmekkel kezdtük a VVK sorozatot (egészen a döntőig meneteltünk) és olyan kezdő tizeneggyel rendelkeztünk, mely a világ bármely táján versenyképesnek számí­tott:

Géczi – Novák, Mátrai, Páncsics – Juhász, Szűcs – Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Katona

Van olyan Fradi szurkoló aki nem tudja kapásból elsorolni ezt a kezdőt? Ráadásul olyan játékosok ültek a kispadon, mint Rátkai, Horváth, Karába és Havasi, akik bármelyik NB I-s csapatban kezdők lehettek volna. De ők is a Fradit erősí­tették, mert a foci alapszabálya szerint erős kispad nélkül nincs stabil csapat. A Honvéd elleni is Szűcs sérülése miatt Horváth játszott, ráadásul kiválóan. Ahogy az egész csapat, hiszen a gólok is futószalagon jöttek egymás után:

6. perc: Rákosi bal oldali szögletet í­vel be, Varga fejjel az alsó sarokba csúsztatja a labdát 1:0. 18. perc: Marosi elhúzza a kitörő Katona lábát. A büntetőt Novák a kapu közepébe helyezi 2:0. 26. perc: Rákosi a Nováktól kapott labdát két csel után Bicskei alatt lövi a kapuba 3:0. 48. perc: A vetődő Bicskei Rákosi lábára üti a labdát 4:0. 54. perc: Vági megy el, jól ad Tóth K. elé, a középcsatár Géczi mellett lövi a Honvéd gólját 4:1. 76.perc: Albert Szőke elé perdí­t, aki 16 méterről nagy gólt lő 5:1. 78.perc: Varga váratlanul lő 6:1. 81. perc: Rákosit ismét fölvágják, Albert a büntetőt a jobb alsó sarokba helyezi. 7:1.

A rövid összefoglaló is nagyon tanulságos. Rákosi Gyuszit nehezen tudták tartani és ami a legfeltűnőbb, hogy a végén a második büntetőt már nem az ország legjobb „í­téletvégrehajtója”, Novák Dezső lőtte, hanem átengedte Albert Flórinak, akinek nem ment igazán jól (vajon akkor mennyi lett volna vége?), de mégis csak „illett” a Császárnak is gólt szereznie egy ilyen fesztivál jellegű napon, ahol nem csak az esőcseppek kopogtak, de a gólok is potyogtak szép számmal. A szakmai vezetés a tőle megszokott „iróniával” és egyszerűséggel értékelte a kiütéses győzelmet: „A csapat időnként szépen játszott.” Arra meg már csak egy kis mosoly volt a válasz, hogy mi lett volna ha 90 percen át jól játszanak?

A bajnokság utolsó 5-6 fordulójában már ki is engedhetett a csapat, össze is jött a végén két vereség, igaz ezeket a Zaragoza és a Liverpool elleni VVK győzelmek fogták közre. Így „csak” nyolc pont különbség lett a végén és elszállt a veretlenül megnyert bajnokság reménye is, de igazán ez senkit sem bántott túlságosan. 1967-ben ténylegesen el voltak kényeztetve a szurkolók. Egy nagyszerű csapat, egy zseniális pedagógus edző, későbbi világválogatott játékosok. Egy olyan csapat melyre örökké büszkék lehetünk, és akiknek egy muzeális bajnoki beharangozót í­rogató külön köszönettel tartozik, hiszen ennél könnyebb „házi feladatot” még Pistike sem gondolna önmagának.

Ha még ehhez hozzávesszük, hogy a szí­vünk és a lelkünk is zöld-fehér, akkor innen már csak egy ugrás a Kánaán.

– lalolib –