1970/71 – Algériában
Egy mérkőzés és semmi más
Éjszaka utaztunk, éjszaka érkeztünk — ilyen sem volt még a Fradi „túratörténelmében”. Hajnali öt órakor szálltunk le Algírban, és repülés közben azért fohászkodtunk, hogy füves pályán rendezzék majd a mérkőzést. A magyar válogatott tagjaként 1967-ben már játszottam itt, és akkor még köves, salakos volt a stadion pályája. Persze, ilyen a Fradi-szerencse — most is az volt. Az első edzés után, amikor a kétkapus játékban a védők legyőzték a csatárokat, Szőke Pista szemrehányóan mondta Dóka gyúrónak:
— Látja, mester, azért kaptunk „zakót”, mert füves pályára masszírozott bennünket…
Ez a stadion, ahol az algíri válogatott ellen játszottunk, egy keskeny völgyben épült, s véleményünk szerint a környező házak lakbérébe beleszámították a mérkőzések megtekintését is. Valamennyi erkély úgy van felépítve, mintha díszpáholy lenne. Mint ismeretes, 1:1-es félidő után 3:3 lett a végeredmény. Fáradhatatlanok voltak, rendületlenül kergettek bennünket, szívósan zakatoltak a pályán, aztán hipp-hopp, villámgyorsan bevágtak egy hármast.
Már csak néhány perc volt hátra a mérkőzésből, amikor Novák Dezső nagy mérgesen előrecsörtetett, s egy félpályás labdával kiugratott. Hosszan szöktettem magam, és ez megzavarta a középhátvédjüket és a kapusukat. Az utóbbi kimozdult, a hátvéd pedig megpróbált keresztezni, így már egyszerűbb lett a dolog, a hosszúsarokba lőttem. Nagy hamarjában ölelni kezdtük egymást, amikor a kapus hosszasan megtárgyalta az esetet a játékvezetővel. Eredményesen. Maradt a 3:3 …
A következő napokban kirándultunk, várost néztünk és alkudoztunk a bazárokban. Ez utóbbi volt a legkedvesebb időtöltésünk. Mindig más pénznemben számoltunk, mint a tulaj, s a végén teljesen összezavartuk. Eleinte kedvesen magyaráztak, aztán kiabáltak, fohászkodtak, verték a mellüket. A végén leroskadtak egy székre és keservesen könyörögtek hogy ne vásároljunk semmit — csak már menjünk el. Persze, a búcsú után mindegyik felajánlott egy másik üzletet. Általában a legnagyobb haragosuk bazárját. Ezt a szívességet még megtettük …
Az első napokban még csudamód változatos ételeket kaptunk. Beafsteaket. Egyszer kereszt-, egyszer hosszanti csíkozással. Már az összeomlás előtt álltunk, amikor egyikünknek eszébe jutott a tej. Kértünk. Elvétve kaptunk is — de beafsteakkel. Minden bőröndöt kirámoltunk, és villámgyorsan elfogytak a hazai finomságok.
Sajnos, a többi mérkőzésünk elmaradt. A bajnoki rajt előtt, ebben az időszakban rettenetesen kevés a tíz nap alatt lejátszott egy mérkőzés. Ráadásul az edzéslehetőségek is korlátozottak voltak. A rendkívül rossz pálya pedig teljesen tönkretette a szerelésünket. Mindenkinek új cipők kellenek …
Hazafelé viszont hozzánk pártolt a szerencse. A repülőtéren az utasok egymást letaposva rohantak a géphez, hogy legyen helyük. Novák Dezső bennünket visszatartott. Hiába no, ő már ravasz utazónak számít…
— Ne siessetek! — mondta. — Legalább elfoglalják a turistaosztályt és így mi az első osztályú helyeken utazhatunk.
Hát ennyi örömünk azért volt …
Vélemény, hozzászólás?