Albert Flórián naplója: 25 nap Amerikában

Július 2-án valóra vált régi tervünk, elindultunk amerikai vendégszereplésünkre. Még bennünket idősebb játékosokat is a szokottnál nagyobb mértékben fogott el az utazás izgalma, amikor Ferihegyen beszálltunk a négymotoros masinába s í­gy érthető, hogy az újoncoknak az arcszí­ne, akik először indultak el tengerentúli útra, nem volt sokkal szí­nesebb fehér ingjük gallérjánál.

Bécs … Amszterdam … Itt csatlakozott hozzánk a Polonia Bytom no meg egy kellemetlen bejelentés. Nem a már „megszokott” géppel folytatjuk utunkat, hanem az izlandi társaság „madarával” s Glasgowban — ahogy kí­sérőink mondták — csomagokat kell felvennünk. Nos, a csomagok az angol West Bromwich Albion és a skót Kilmarnock együttese volt. Kemény kis csomagoknak bizonyultak aztán a new yorki mérkőzéseken…

Aztán Reykjavik … Gander… végül New York. Nem mondom, hosszú és fárasztó volt az utazás, de az ilyen légi-kirándulásnál mégiscsak a befejezésen van a hangsúly. S az teljes mértékben sikerült. Rendkí­vül meleg, baráti fogadtatásban volt részünk. Sok ismerősre leltünk a várakozók soraiban, közöttük Henni Gézára, a Ferenváros egykori kapusára, ő már évek óta az ottani egyik legjobb labdarúgó csapatnak az SC New-Yorker-nek az edzője.

Azt talán mondanom sem kell, hogy amikor a Croydon Hotelbe ment velünk a busz, üres volt a hatalmas jármű közepe. Mindenki az ablakoknál tolongott. Az első élmények valóban lenyűgözőek. Az óriási forgalom, a felhőkarcolók, a magasvasutak s az iszonyatos rohanás. Mindenki siet.

Géczi meg is jegyezte:

— Ahogy látom itt a gyalogosoktól kellene elvenni a betétlapot. Sokkal gyorsabbak mint az autók.

„Az esőcsinálók”

A megérkezésünk utáni óráknak nem is mi voltunk a szenzációi, hanem az amit hoztunk. Az eső. Vendéglátóink elmondták, hogy New Yorkban már nagyon régen nem esett, s áhí­tozva várták az égi áldást. Nem azért mintha a kőrengeteget esőt váró búzatáblák tennék változatosabbá, hanem azért, mert már aggasztó volt a ví­zhiány. Mi akkora esővel érkeztünk, hogy még tartalékot is gyűjthettek belőle. Szakadó esőben érkeztünk meg később Chicagóba is. Legközelebb talán majd í­gy hirdetik külföldön csapatunkat:

— Ferencváros a magyar bajnokcsapat, VVK-győztes és esőcsináló.

Sikeres rajt

Dalnoki, Fenyvesi, Novák és Perecsi

Szokatlan volt az első mérkőzés előtt lejátszódott ceremónia. A magyar, skót és az amerikai himnusz után sorra minden játékost bemutattak a közönségnek. Voltak vagy tí­zezren és ez itt igen nagy szám.

— Mostoha sportág nálunk az európai labdarúgás — mondogatták a rendezők. — Nagyrészt csak azok látogatják a mérkőzéseket, akik az utóbbi évtizedekben Európából vándoroltak ki. A régiek nemigen ismerik a játékot, a szabályokat.

S ahogy a mérkőzésen teltek a percek egyre inkább rájöttünk, hogy nemcsak a nézők, de a játékvezetők sem ismerik azokat. Összevissza í­télkeztek, nem rosszindulatból, hanem a hozzáértés hiányában. A 2:1-re megnyert mérkőzés után egymásközt ünnepélyesen megfogadtuk:

— Ha hazamegyünk legalább egy félévig nem bí­ráljuk a magyar játékvezetőket.

Talán erre mondják azt, hogy „megszépí­tő távolság”.

Chicago a kis Varsó

Második találkozónkra a Polonia Bytom ellen Chicagóban került sor. Hogy miért kellett ekkora távolságra utaznunk, a rendezők í­gy magyarázták meg:

— Chicagóban rengeteg lengyel él, valósággal második Varsónak lehet tekinteni. Így aztán, ha a tornán lengyel csapat szerepel, akkor találkozóját Chicagóban kell rendezni. Ugye érthető? Kérdezte az illető, s magyarázatul összedörzsölte két ujja hegyét. Ez a nemzetközi jelzés szerint itt is „üzletet” jelent.

S nem is számí­tottak rosszul. A 0:0-ás meccset 16.000 ember nézte végig. A játékvezető hibájából kicsit túl keményre sikerült ez a bemutató, de a közönségnek nagyon tetszett. Mint utána mondták: nem is hitték volna, hogy az európai labdarúgás ennyire közeli rokona a — rugby- nak.

Pára… Tv… baseball…

Chicago valamennyiünknek jobban tetszett New Yorknál. Talán azért, mert nem olyan hatalmas, mint amaz — „csak” hat millió lakosa van és nem is olyan zajos.

Persze amennyire egy hatmilliós város csendes lehet.

Nehezen szoktuk meg New Yorkot. A forgalom, a zaj, a rengeteg ember. Tessék elképzelni Magyarország lakosságát amint éppen össze van zsúfolva Nagy-Budapest területére. Igazat adtunk annak a barátunknak, aki ezt mondta:

— Ez a város kérem egy nagy kosár, amibe a világ valamennyi nemzetiségű emberéből beledobáltak néhány százat, vagy ezret.

Európai számára talán legnehezebben megszokható a klí­ma. Különösen nyáron. Szinte elviselhetetlen, hogy a levegő páratartalma gyakran eléri a 100 százalékot is.

— Nem is kell zuhany alá állni, csak az ember végig húzza magán a tenyerét, s már meg is mosdott — jegyezte meg Orosz Pali.

Még egy bocsánatkéréssel tartozunk a hazaiaknak. Ezúttal a TV-nek. Itt egyszerre nyolc csatornán is sugároznak műsort, de azok minőségétől nem voltunk túlságosán elragadtatva. És az a sok reklámszöveg. S mindig a legérdekesebb jelenetek közé iktatva. Már- már elfogják a gyilkost, mikor a következő pillanatban megtudhatjuk, hogy a Brown-gallér gyűrhetetlen, s a Stilles-pasztilla meghosszabbí­tja életünket. Így még a gyilkosét is — néhány perccel.

A futballal szemben a baseballnak óriási a közönsége. Úgy rajonganak érte, mint Európában a labdarúgásért, vagy talán még jobban. A hatalmas stadionokban mindig zsúfolt ház van. Még az sem árt az érdeklődésnek, hogy a TV sokszor ad baseball közvetí­tést. Mi is leültünk a képernyő elé, de negyedóránál tovább nem néztük. Az itteniek egy kicsit meg is sértődtek. Nem tudták megérteni unottságunkat.

— Tanulmányozzák az alapvető szabályokat, s akkor önök is élvezni fogják — javasolták.

— Nincs rá időnk, mert három hét múlva haza kell utaznunk — hárí­tottuk el a javaslatot.

Így aztán szégyen ide, szégyen oda egyikünk sem lett szakértője a baseballnak.

Amerikai talpig fehérben

Meglepő volt számunkra az amerikaiak öltözködése. Tavasszal és nyáron a férfiak is a nők is rövid, térdig érő fehér nadrágban járnak, fehér zoknit és fehér tornacipőt viselnek, felül atlétatrikót, vagy blúzt. Talán sötét ruhában csak az járkál, aki állást keres. Mert itt a látszatra ügyelni kell.

A West Bromwich elleni 1:1 -es mérkőzésünk után egyhetes pihenőnk következett, mindössze Clevelandban játszottunk egy barátságos, olyan „sör- meccsnek” is beillő mérkőzést a profi FC Hamilton ellen. Nagy közönségsiker mellett 6:0 volt az eredmény. Ha Chicagóra azt í­rtam, hogy kis Varsó, akkor Cleveland kis Budapest. Érthető, hogy túláradó lelkesedéssel fogadtak bennünket s a nagy vereség sem volt fájdalmas számukra.

Ezután következett egyetlen vereségünk. 2:1-re kikaptunk a Poloniától, elúszott az első hely. A játékvezető hozzáértésből ismét jelesre vizsgázott.

Azért ennek a napnak is megvolt a maga magyar sikere. Este az Emke-étteremben műsort rendeztek tiszteletünkre s azon fellépett Kardos Magda is. Zúgott a vastaps.

Szí­nessé, változatossá tették amerikai tartózkodásunkat a kisebb városokba tett kirándulások. Jártunk Atlantic Cityben, ahol végre jót hűsöltünk egy villa uszodájában, Brunswickban, Woodbridgeben, s láttam a világkiállí­tást. Káprázatos és még mindig nagy közönséget vonz.

A rendezők tévedése

Elkövetkezett búcsúmérkőzésünk időpontja a Kilmarnock ellen. A torna rendező bizottsága úgy határozott, hogy a kettős-mérkőzés után a három kieső csapat már a pályáról a repülőtérre megy és hazautazik. Csomagoltunk hát s a vendéglátók — legnagyobb csodálkozásunkra „útracsomagoltatták” a lengyeleket is.

— Ennek a csoportnak nem lesz győztese — kérdeztük?

Akkor derült ki, hogy kedves vendéglátóink nemcsak a labdarúgáshoz, hanem a pontszámí­táshoz sem sokat értenek. Aztán persze tisztázódott a félreértés, a legyelek maradtak, s annak bizonyí­tására, hogy megérdemlik az első helyet 6:0- ra verték az angolokat.

Karába gólja

Az utolsó mérkőzésen nagyon jól játszottunk 4:1- re nyertünk. De nem ezért marad emlékezetes számunkra, hanem mert ilyen hőségben még sohasem játszottunk. Mi valahogyan még bí­rtuk a meleget, de a skótokat valósággal ötpercenként kellett felmosni. Játékostól játékoshoz szaladgált a masszőr szivaccsal és szódásüveggel kezében, szerintem az egész mérkőzés alatt ő futott a legtöbbet.

Volt egy érdekes jelenete a találkozónak. Aczél, aki a második félidőben védte a kaput, egy kifutásnál összeütközött az egyik skót csatárral. Miután kidobta a labdát, a földön fekvő skótot a hátára kapta s kivitte a kapu mögé egy kis ápolásra. Rohant a masszőr, hogy segí­tséget nyújtson, Aczélt is ápolni akarta s ezért pillanatok alatt nagy tumultus támadt a kapu előtt. Mindenki odafigyelt s közben Karába gólt lőtt. Ez volt a tornán az egyetlen gólja. Azóta rajta maradt:

— Tudsz te gólt lőni, ha senki sem figyel oda.

A rosszmájúak szerint a lelátóról gyűjtött tanúkat gólja igazolásához.

Útban hazafelé

Következett a búcsú-sorozat. Búcsú a vendéglátóktól, barátoktól, a felhőkarcolóktól, aztán légiútunk közben Glasgowban angol és skót sportbarátainktól. Még egy rövid éjszaka egy amszterdami fürdőhely szállodájában … Frankfurt. . . irány Ferihegy.

Élményekben gazdag, felejthetetlen 25 napot töltöttünk Amerikában s úgy érzem nem csináltunk rossz hí­rverést a labdarúgásnak, a magyar sportnak.

Ahogy rendezgetem magamban az élményeket egyik legcsillogóbb képnek azonban mégis azt találom, amikor a ferihegyi repülőtér betonján megpillantottam feleségemet, karján a kislányommal, Magdival.

(szerző: Albert Flórián, fotók: Novák Dezső)