Apám regénye, avagy egy edző a Tizedes utcából

Doktor úr, a balfedezet

A sors úgy hozta, hogy a Fradiban előbb egy „tanár úr”, majd a „doktor úr” játszott balfedezetet. Igaz, merőben különböztek egymástól. Lázár „tanár úr” fantasztikus technikai képzettségével és bámulatos labdaérzékével taní­tgatta ellenfeleit a pályán. Lakat Károly viszont történelemtanárként a nebulókat oktatta a gimnáziumban, és hihetetlen tűzzel-odaadással küzdött a zöld-fehérek győzelméért, majd a szégyenletes bukás elkerüléséért.

Egyik kedves könyvem róla szól. A fia, a neves sportújságí­ró, Lakat T. Károly „Apám regénye, avagy egy edző a Tizedes utcából” cí­mű könyvében örökí­tette meg életét és pályafutását. A remek edzőről szól a könyv, hisz nem láthatta a pályán a zöld-fehérben gürcölő fedezetet, aki részben edzője, Lyka Antal („Totó”) jóvoltából, másrészt saját elképzelésétől vezérelve egyik megvalósí­tója volt a 4-2-4-es játékrendszernek, amelyet Bukovi Márton tökéletesí­tett, s ezt játszotta az utolérhetetlen válogatott is Sebes Gusztáv idején.

Lakat Károly kicsit visszahúzódott a három hátvéd vonalának közelébe, ott szűrte meg a támadásokat, s a megszerzett labdát rendszerint Mészáros „Dodónak” adta, aki remek átadásaival indí­totta Czibort a szélen, vagy Deák „Bambát” középen. Ha az ellenfél csapatában igazi klasszis játszott a csatársorban, Lakat feladata volt a semlegesí­tése. Piócaként tapadt rá, lélegzethez sem jutott mellette. Az a fajta szí­vét-lelkét a csapatért áldozó játékos volt, aki az edzők álma. Nagy része volt a Fradi emlékezetes, bajnoksággal végződő menetelésében. Rudassal, Kispéterrel, Kéri „Birkával”, a hí­res „Fradi-szí­v” vitte őt is előre-hátra.

Aztán – nem először és nem utoljára – jött a politika és sok minden más mellett a foci világát is saját képére formálta.

A Fradiból ÉDOSZ, azaz élelmezésipari csapat lett, majd egyetlen határozott mozdulattal szétverték a „fasiszta hadat”. Lakat doktor maradt. Hiába hí­vta Bozsik a Honvédhoz. Hogy az ÉDOSZ is maradt az első osztályban, Kispéter és Mészáros mellett döntő érdemei voltak. A Lakat-Dékány fedezetpár a körülményeket figyelembe véve a maximumot adta. De láttam Lakat „doktor urat” balszélsőként is játszani, ami benne alighanem ugyanolyan döbbenetet keltett, mint bennünk, akik a „felső utasí­tások” miatt fokozódó dühvel szemléltük a csapat vergődését.

Itt végződött az „első felvonás”, bár ennek része volt egy váratlan „fellépése” is, amikor órájáról szólí­totta ki Sebes, és közölte, a sérült Zakariás helyett ő játszik a válogatottban. A szokott megbí­zható teljesí­tményét nyújtotta akkor is. Vajon megfordult a fejében ott és akkor, hányszor húzhatta volna magára a cí­meres mezt, ha enged Bozsik invitálásának?

A következő évtizedek Lakat Károlyt a magyar labdarúgás magaslatára emelték. Az én emlékezetemben a legnagyobbak – Bukovi Márton, Baróti Lajos… – mellett a helye. Az a hí­r járta róla, nála senki sem ért jobban egy csapat összerakásához. Lakat T. Károly könyve az aranykezű edző regénye. Pontosabban az is. Mert a történet a kor magyar labdarúgásának, lassú hanyatlásának is leí­rása. Szomorkás történet, hiszen a züllés vagy – legyünk elnézőek – hanyatlás nem csak a fociban volt érzékelhető, hanem az élet minden területén. Általános erkölcsi válság kezdődött. Megállí­thatatlan romlás, amelyet Lakat Károly, az edző heroikus erőfeszí­téssel, egyéniségének minden tartalékának mozgósí­tva igyekezett érzékelhetetlenné tenni, a játéktéren kí­vülre száműzni. A nagyságát jelzi, hogy fénykorában sikerült.

Bicskére vonatoztam. Nyolc évig taní­tottam az ottani általános iskolában. Szemben velem üldögélt Doktor Lakat Károly, aki akkor a Tatabányából csinált nagycsapatot. Akkor már szőke hajszálai közé őszek vegyültek. Vettem a bátorságot és megszólí­tottam. Olyasmit habogtam, hogy nagy tisztelője voltam a pályán és csodálója edzői teljesí­tményeinek, bár nem lelkesedem, ha a Tatabánya elnáspángolja a Fradit. Talán a szí­ve legmélyén ő sem lelkesedett, hiszen ott belül fradista maradt.

Leszálláshoz készülődtem. Kezet fogtunk. „Tudod kivel fogtam kezet? – kérdeztem Gyuri barátomtól a tanári szobában. – Lakat Károllyal!” Mintha irigység csillant volna szemében. Lakat Károly neve márka volt. Azért mindenképpen, mert egy egyre inkább önérdekeit előtérbe állí­tó társadalomban akár a legvégsőkig is küzdött a közösségi szellem ébren tartásáért, mert meggyőződése szerint harmonikus közösségben születhet nagy eredmény. Ebben volt például méltó utóda Dalnoki Jenő, aki ugyancsak a végsőkig küzdött a pályán és a pályán kí­vül is, amí­g – szokás szerint – meg nem fúrták.

Ó, az a Lakat által vezényelt Tatabánya! Grosics a kapuban néha az őrületbe kergetett. Lőttek innen-onnan, s ő ott volt, védett. Lahosra emlékszem, aki kitűnően irányí­tott, aztán Delire, a balszélsőre, aki majdnem annyira kiszámí­thatatlan volt a cseleivel, mint Czibor. És a tetőpont! Legalábbis számunkra az volt: Lakat Károly a Fradi kispadján! Olyan csapatot hozott össze, amely máig legenda: Géczi – Novák, Mátrai, Szűcs, Páncsics – Juhász, Rákosi – Szőke, Varga, Albert, Katona. Ekkor mutatkozott meg egy másik csodálatos adottsága, kitűnő pedagógus is volt. Leült lelkizni Vargával, aki mást aligha hallgatott volna meg, igyekezett meggyőzni, hogy a „Császár” még a trónon ül, s ideig-óráig sikerült elsimí­tania az Albert-Mátrai viszályt is. Persze azt mi is tudtuk, hogy a csodásan működő gépezetben hajszálrepedések vannak, amelyek bármelyik pillanatban kiszélesedhetnek. Így is történt. Varga, a csodálatos tehetség, akiről szegény Kiss Ferenc kétrészes tanulmányt í­rt az Új Írásban, a mexikói olimpián búcsút intett a csapatnak, s megkezdődött kinti rögös pályafutása. Mátrait az Egyetértésbe száműzték, s amikor a Fradi két bajnokság után csak a harmadik lett, Lakat doktornak is kiadták az útját. Jött a másik doktor, Kalocsay, de nem jöttek az igazi sikerek.

Sokszor eltűnődtem a könyvet olvasván, vajon mikor volt Lakat Károly pályája csúcsán? Játékosként biztos a bajnokcsapatban. Edzőként azonban több nagy pillanata is akadt. Az olimpiai győzelem, amely minden sportoló álma? Bajnokságok a Fradival? (Ekkor érkezett népszerűsége tetőpontjára, az biztos.) KK-győzelem a Tatabányával? A nyomorúságos, de igazi emberi közeget ajándékozó Salgótarjánban? Épp innen indult élete fájdalmas bukása felé, amikor Szepesi György közvetí­tésével szövetségi kapitány lett. Olyan tisztség ez, amelyet nem lehet közmegelégedésre ellátni. Neki sem sikerült. Az ő hibája volt? Sokkal inkább a közegé, amelyben doktor Lakat Károly már kicsit idegenül mozgott.

Megrendí­tő, ahogy a fiú leí­rja apja halálát. Szólt a telefon.

„ – Lakat lakás? – kérdezte a férfi.
– Igen, Lakat Károly vagyok – mondtam én.

– Az édesapja… – folytatta a férfi, de itt közbevágtam, mert tudat alatt bár, de néhány másodperccel későbbre akartam tolni azt, amit ember ezen a földön későbbre még nem tolhatott.
– Tudom, beszéltem vele nemrég, majd a meccs után felhí­vom, hogy mi volt az eredmény: ha megmondaná neki, hogy…

– Lakat úr, az édesapja fél egykor meghalt.”

Meccsnap volt, amikor áttette székhelyét az égi kispadra.

– Rónay László –

Szerző: Lakat T. Károly

Kiadó: – (1986)