A kitűnő képességű játékos a magyar labdarúgás leg­kiválóbb hátvédjei közé tartozik. A védőjátékban új iskolát teremtett. Nem a nagy lendülettel és hatalmas rúgásokkal játszó elődök példáját követte. Viszonylag gyenge fizikumával erre nem is lett volna képes. Ki­mondottan „észhátvéd” volt. Fölényes játékintelligen­ciája és technikai tudása kivételes ütem- és helyezkedési érzékkel párosult. Szinte kiszámí­totta a labda várható útját és annak megfelelően helyezkedett. Kor­társai „a helyezkedés művésze és a tempóérzék világ­bajnoka” cí­mmel ruházták fel — méltán. Eleinte ugyan nem nagyon értették meg játékfelfogását. Rövid, fede­zetszerű átadásait valósággal kigúnyolták. Idővel azon­ban rájöttek, hogy ez a korszerű, ez felel meg a fej­lődés irányának. 1924-ben súlyos térdficamot szenve­dett, amely hosszú időre visszavetette. Leküzdhetetlen szí­vóssága és akaratereje állí­totta ismét talpra, öt évi szünet után a válogatottban is visszaszerezte a helyét. Természetesen hiányosságai is akadtak. Veszélyes hely­zetekben is erőltette a rövid felszabadí­tó rúgásokat. Elég gyakran mentett fölöslegesen partra és szögletre. A kézzel való „játékot”, az ellenfél visszahúzását is alkalmazta. Ezek a hibák azonban nem csökkentik fel­sorolt erényeinek értékét, játékának jelentőségét. Közel járt a negyedik x-hez, amikor abbahagyta a labdarú­gást. A kék-fehér szí­nekhez végig hű maradt. Tovább olvasom →