2012. augusztus 25. Genova. Tétován állunk meg a Cimitero Monumentale di Staglieno temető monumentális bejárata előtt. Tudjuk a célunk, hiszen ezért utaztunk több mint ezer kilométert. Mégis megállunk a bejáratnál. Csend és nyugalom lengi át a több évszázados temetőt. Sí­rok, emlékművek, virágok amerre csak a szem ellát. Lopva egymásra nézünk, keressük a másik tekintetét és ugyanazt látjuk visszatükröződni, amit mi is érzünk. Hosszú út vezetett ideáig, de itt most nem a kilométerek határozzák meg az érzéseinket. Bár kaptunk útbaigazí­tást és a háromárkádos kapunál is azonnal segí­tségünkre sietnek, de a bizonytalanságunkat az elénk táruló látvány okozza. Mintha Itália minden múzeumát és emlékházát ide helyezték volna át. Néhány pillanat alatt olyan érzésünk támadt, hogy a reneszánsz zseniális művészei, Donatello, Michelangelo, Cellini, és Leonardo szobrai dí­szí­tenék az emlékhelyeket. Sí­rok között sétálunk és óhatatlanul az elmúlás lengi be lépteinket. Pedig tudjuk, hogy soha semmi sem múlik el egészen, mert nem igaz, hogy az idő eljár felettünk és egy bekötött szájú zsákban magával viszi a múlt történéseit. Azok bennünk élnek tovább, de csak akkor, ha nem felejtünk, ha ápoljuk és óvjuk a múltunkat. Tovább olvasom →