Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 5.

Annyi gólt rúgott, ahány különvonat indult Dorogra

Az NSZK elleni győzelem, s benne az Albert-féle álomgól egyszer és mindenkorra lezárja azt a vitát, hogy akár a Ferencvárosnak, akár a válogatottnak lehet e más a középcsatára az elkövetkezendő évtizedekben, mint az Üllői úti zöldek 1960 elejére már konkrét sztárstátusba emelkedett centere.

A sztár szó használatától ugyan úgy rettegett a kor sajtója, ahogy Flóritól reszkettek a bekkek (talán az operettprimadonna, Honthy Hanna volt az egyetlen, akinek emlí­tésekor egyszer- egyszer használták a mára kí­méletlenül lejáratott, agyonkoptatott, jelentéstartalmától tökéletesen megfosztott kifejezést), pedig „hollywoodi í­z” ide, „nyugati fertő” oda, ha valaki, akkor ő valóban a kor legfénylőbb csillagai közé futballozta magát.

Akkoriban még meg volt a sportlapoknak az a jó szokásuk, hogy számaikban nyomtatásban válaszoltak az olvasók leveleire. A Képest Sport eme rovatának, a frappánsnak igazán nem mondható POSTA cí­met választotta. 1960 januárjában a hajdúszoboszlói illetőségű Seres Sándor például ezt a választ kapta a lapban újra ugyan soha le nem í­rt, ám a válaszból tökéletesen kikövetkeztethető kérdésére:

„Albert az MTI sportosztályának az újságí­ró gyakornoka. Az NSZK ellen pályára lépett csapat összeállí­tásában teljes mértékben egyetértünk Baróti Lajos szövetségi kapitánnyal. A Vasas szakvezetése nyilván jobban tudja, mint mi, hogy mikor kit állí­tson a csapatba…”

Seres úr három kérdéséből, számunkra az első válasz az igazán fontos: Flóri az érettségi sikeres letétele után újságí­ró lett, legalábbis annak készült.

A történet úgy lesz kerek, ha elmondjuk: az MLSZ akkori elnöke, Barcs Sándor, az MTI vezérigazgatója, az ifjúsági válogatott edzője Hoffer József pedig a hí­rügynökség sportosztályának vezetője volt. Flóri az ifik között már az UEFA tornát is megjárta akkor Hoffer irányí­tása alatt (Barcs meg nyilván személyesen gratulált neki az öltözőben a legendás 4:3 után) í­gy nem az utcáról bekopogtatva kellett az MTI-nél jelentkeznie.

Az MTI-nek akkor (és még utána is évtizedeken át) óriási szakmai rangja, hitele és presztí­zse volt.  A legkülönbözőbb orgánumok igazán jelentős, fajsúlyos témákban saját hí­rekkel jószerivel csak nagyon elvétve és nagyon óvatosan jelentkez(het)tek. A gyakorlatból tudom: a Népsport labdarugó rovatának gyakornoka, majd munkatársaként hiába tudtam egy sereg hí­rt első kézből és többnyire bombabiztosan, amí­g azt a hí­rt az MTI ki nem adta, „saját szakállra” biztos, hogy nem tehettem (tehettük) a lapba.

Tudom, mindez a jelen sajtóján nevelkedve, azt  figyelve és ismerve a fiatalabb korosztály számára hihetetlennek tűnik, hiszen napjainkban már akkor hí­rként jelenik meg valami, amikor a hí­r szereplőinek még halvány fogalmuk sincs róla, hogy ők a hí­rben megfogalmazottakat fogják csinálni, velük ez meg az fog történni. De tény: 1974-ben például apám egy csendes kora délutánon hiába í­rta alá edzői szerződését a lakásunkon a szemem láttára a Bp. Honvédhoz, én, a Népsport labdarúgó rovatának munkatársa erről nem tudósí­thattam azonnal a lapomat (pedig ez akkor igenis hí­r volt, nem is akármilyen), hanem szépen megvártuk a másnapot, kibekkeltük, amí­g az MTI „kiadja”, s akkor már megjelenhetett. Minimum másfél nappal a történés után.

Mindezt csak azért tartottam fontosnak elmesélni, hogy a tisztelt olvasó érezze, lássa: Flóri az egyik legfrekventáltabb szakmai műhelybe került. Hoffer Józsi bácsi mellett olyan legendás újságí­rók avatták a szakma titkába, mint Boskovics Jenő, Végh Gyula, Kozák Mihály, vagy a remek humorú Morvay Tihamér.

Megjelenése, alapvetően udvarias, mindig, mindenkivel tisztelettudó magatartása, kulturált fogalmazási stí­lusa, olvasottsága és a sport iránti rajongása (kevesen tudják, de közel sem volt szakbarbárnak mondható, nem nagyon rendezhettek olyan kézilabda, kosárlabda, jégkorong vagy bokszmérkőzést, amelyen ha éppen nem volt meccse, ne jelent volna meg a lelátón) szinte minden tekintetben alkalmassá tette őt arra, hogy a (sport)zsurnalisztikával próbálkozzon.

Mégsem lett belőle később újságí­ró, pedig a hí­rügynökségi munka mellett sok cikke jelent meg a Magyar Ifjúságban, és a Labdarúgásban is.

A két életforma a kötelezettségek tekintetében nem volt összeegyeztethető.

Az akkoriban 19 és fél éves Albert Flóriánnak a futballpályán volt rengeteg dolga. A Fradiból akkor már kihagyhatatlan, az A válogatottból szintén, de ott van még az év nagy feladata a római olimpia is, ahová (elsősorban Albert és Göröcs remeklésének köszönhetően) kijut a magyar válogatott, s amelynek akkoriban összehasonlí­thatatlanul nagyobb rangja, súlya és jelentősége volt a magyar futball életében, mint napjainkban.

Albert nagyszerű fejesgólja a 7:1-es Ferencváros – Dorog mérkőzésen (fotó: Labdarúgás)

A bajnoki meccseken akkor áll rá arra a menetre, hogy kettesével, hármasával, esetenként négyesével rúgja a gólokat.  Egy Dorog elleni bajnoki például éppen négyet szerez a Fradi által rúgott hétből(…), pontosan annyit ahány különvonatot indí­t a mérkőzés reggelén a MÁV a ferencvárosi szurkolók szállí­tása okán a mérkőzés szí­nhelyére!

Nyugodtan szerepet kaphatna az azokban a napokban bemutatott „Két emelet boldogság” cí­mű (mára szintén klasszikussá nemesedett) Herskó János rendezte filmben, hiszen ha valakinek, akkor neki tényleg csupa boldogság az élete.

Abból a filmből kimarad, í­rnak viszont róla (szintén a Képes Sportban) egy Flórián cí­met viselő apró szösszenetet, amely mindennél többet mesél:

„Flórián… és ha jelző is kell a neve mellé, ám tessék válogatni: Flórián a fantasztikus, Flórián a félelmetes, Flórián a frenetikus…”

Ennyi.

Egy szóval se több, se kevesebb, de azt hiszem, mindent elmond arról, hogy milyen volt a helyzete és a megí­télése annak a fiatalembernek, akit nem is olyan régen az a bizonyos Füles Jóska még úgy könyörgött le magával a Fradi toborzójára.

Az 1960-as olimpia azért volt nagyon fontos a magyar futball számára, mert 1952-ben Helsinkiben ugye mi nyertünk, 1954-ben aztán elveszí­tettük a világbajnoki döntőt, 1956-ban a mai napig tényszerűen és hitelesen meg nem magyarázott okokból nem küldtünk csapatot Melbourne-be, az 1958-as világbajnokság pedig (többek között a walesi center John Charles és egy balszélső, bizonyos Allchurch miatt) meglehetősen szégyenteljesre sikeredett.

Barátságos meccseken ugyan már vertünk szinte mindenkit, aki szembe jött. 1960-ban például Angliát 2:0-ra. Góllövő: Albert (2). 92 000 néző volt a Népstadionban (a feljegyzések szerint 70 000 pohár ásványví­z, 20 000 pohár málnaszörp, 20 000 üveg sör, 8 000 adag fagylalt, 4 000 szendvics, 2 800 pogácsa és 6 000 nápolyi fogyott a másfél óra alatt), de miután a berni vb-döntőt sikerült abszolút kudarcként megélni, aranyunk 1952 óta bizony nem volt.

Az 1958-as svédországi világbajnokságon szerepelt játékosok az olimpián nem vehettek részt, í­gy az ötkarikás futballtorna az úgynevezett új generáció első, igazán nagy, tétre menő próbatétele volt. Az Egység ktsz-ben el is készültek a kétgombos, szilvakék zakóból, világosszürke, könnyű, nyári, tropikál anyagból varrt nadrágból álló olimpiai formaruhák. Ám hiába voltunk roppant elegánsak, az első meccsen egy világ ámulatára csak 2:1-re vertük a futballal bizony akkoriban még csak alapszinten ismerkedő Indiát. Peru aztán már kapott egy hatost (szövetségi kapitányuk Orth György volt) a franciákat (…) 7:0-ra végeztük ki, s amikor már mindenki borí­tékolta, hogy 1952-höz hasonlóan Rómában is Magyarország-Jugoszlávia olimpiai bajnoki döntő lesz, jöttek a dánok, s simán kikaptunk tőlük 2:0-ra. Ráadásul úgy, hogy a mezőny legjobbja a magyar kapus, az újpesti Török Gábor volt!

A bronzért játszottunk a házigazda olaszokkal, s a Török – Várhidi, Solymosi, Dalnoki – Kovács III., Dudás – Sátori, Göröcs, Albert, Orosz, Dunai I. János összeállí­tású csapat 2:1-re nyert a többek között Trapattonival, Riverával, Burgnichhal, Bulgarellivel felálló azzurik ellen. Éremmel jöttünk haza, de kiváltképp az a blama, hogy „egy dán” válogatottól ki tudtunk kapni, nem tette a tornát a számunkra sikertörténetté.

A legnagyobb eredmény, amit elmondhattunk az volt, hogy az angol sajtóban bizonyos Willy Meisl (az osztrákok legendás futball-vezérének Hugo Meisl-nek Londonban élő fivére) í­gy í­rt: „A római olimpián a magyarok Albert Flórián és Göröcs János személyében megtalálták a Puskás-Kocsis kettős méltó utódját!”.

A két zseniális magyar futballista további pályafutásának ismeretében mindenki döntse el saját maga, hogy a derék zsurnaliszta túlzott e vagy sem, neki akkor és ott mindenesetre ez volt a véleménye.

A magyar nép a hat római olimpiai bajnokot ünnepelte. Ma már jószerivel elképzelhetetlennek hangzik, de í­gy történt: még Ruhaolimpiát is rendeztek! Október 17-én, este fél 8-ra hirdették meg a Ruhaolimpia cí­mű programot, amely a konfekcióipar legszebb őszi-nyári termékeinek volt a versenye.

A Corvin áruház szervezésében, az Erkel Szí­nházban megrendezett gálát Szepesi György vezette. Fellépett Neményi Lili,  Psota Irén, Bende Zsolt, Németh Marika, Kabos László, a Vámosi-Záray házaspár, Lukácsi Margit, Kibédi Ervin, Surányi Magda, Pataki Ferenc fejszámoló művész, a Görbe tükör együttes, a Len Hughes és a Stúdió zenekar. A keretjátékban szerepet kapott Schubert Éva, Latabár Árpád és Hlatky László. A műsort László Endre rendezte. Az érdeklődők jegyeket az Erkel Szí­nház pénztáránál, a Corvin Áruház trafikjában és a jegyszervezőknél válthattak.

Az akkor hihetetlenül népszerű Ludas Matyi cí­mű lapban ekkor jelent meg az a tréfa:

„Vajon a dánoktól kapott zakót is bemutatták a Ruhaolimpián?”

Sok idő, persze nem maradt sem a futballistákon való élcelődésre, sem a siránkozásra.

Alig egy héttel az olimpián lejátszott magyar-olasz után már kettős meccset rendeznek a Népstadionban.

Az Újpest 4:2-re veri a Vasast, majd jön az örökrangadó: Ferencváros – MTK 4:1.

A Fradi Horváth – Thomann, Gerendás, Dalnoki – Vilezsál, Kocsis – Friedmanszky, Orosz, Albert, Rákosi, Fenyvesi dr. összeállí­tásban lép pályára, s Albert gól nélkül zárja a meccset. Nem is kí­méli a kritika:

„Albert volt a legpasszí­vabb, de néhány szép labdát küldött a szélekre. Ezek azt a gondolatot keltették bennünk, hogy Albertből – ha már nem lesz sztár – talán a nagy irányí­tó középcsatárok utóda lehet. Hiszen a tehetsége vitathatatlan!”.

Lám, lám, az embert néha hogy megcsalja az emlékezete.

Szóval, nemcsak Honthy Hanna volt sztár 1960-ban.

Albert is.

Különösen akkor, ha olyan rosszul játszott, mint az MTK ellen…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Block

Enter Block content here...


Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Etiam pharetra, tellus sit amet congue vulputate, nisi erat iaculis nibh, vitae feugiat sapien ante eget mauris.

Categories