Mitől „nagycsapat”a Fradi?

,,A poéta nem lesz, hanem szüle­tik” — ez a régi latin bölcsesség, hiába hessegetném odébb, újra meg újra eszembe jut, amí­g a Sportszálló hatodik emeletén dr. Lakat Károllyal, az FTC mesteredzőjével beszél­getek. Tudom — mint minden ha­sonlat — ez is sántí­t, de ez a zöld-fehér „nagycsapat” is inkább szüle­tett, mint lett. És hogy valóban nagy csapatnak született, azt talán még egyetlen periódusban sem lehetett olyan jellemző vonásokkal megraj­zolni, mint éppen az idei bajnokság késhegyre menő finisében.

Állunk a 605-ös szoba erkélyén, a Feneketlen tó fölött. Délelőtt fél ti­zenegy van; a meccs fél ötkor kez­dődik. Még nincs összeállí­tás. Lefelé nézünk. Váratlan mondat követke­zik:

A tóról a könnyűbúvárok már megállapí­tották, hogy nem feneket­len. Az én gondjaim azok. Új csapa­tot kell épí­tenem, rutintalan gyere­kekkel versenyben maradnom egy régen látott izgalmakat í­gérő bajnok­ság hajrájában.

Kölyökcsapat az élvonalban

Amit mond, hiteles és elgondol­koztató. Albert Flórián, a mi korunk Ferencvárosának — kétségtelenül — legnagyobb játékos egyénisége, sú­lyos sérülése következtében harckép­telenné vált. Ezenkí­vül hol Páncsics lett beteg, hol Szűcs „gyengélkedett”. Megsérült Juhász, Németh, Novák, Rákosi, Branikovits, Katona, Szőke. Más együttes — ennyi balszerencse láttán — talán már feladta volna a harcot. A zöld-fehérek — váltakozó sikerrel ugyan — de folytatták. „Kö­lyök csapattal” — ahogyan ezt az oly találékony szurkoló „nyelvújí­tók” perceken belül megfogalmazták. A „kölyökcsapat” az élvonalban van, harcban — három év alatt harmad­szor — a magyar bajnoki cí­mért. Mondom Lakatnak, hogy egyesek ti­tokról, a fellengzősebbek „ferencvá­rosi csodáról” beszélnek.

Nincs csoda — azt mondja. — Ferencváros van. A papák, mamák, nagypapák, nagymamák úgy hozzák az Üllői útra a gyerekeket, „beí­rat­ni”, mint az iskolába. (Ez a hasonlat nem sántí­t! Elvégre az FTC mester­edzője magyar irodalom szakos ta­nár.)

Ezért lehetséges azután, hogy valahányszor az első csapat bajban van, csak körülnézünk a saját há­zunk táján. Eddig még nem csalód­tunk.

Nem csalódhattak. Hiszen ez len­ne a követendő út a többi egyesület számára is. (Az Újpesti Dózsa már elkezdte; a lila-fehérek szereplése önmagáért beszél!) Klubhűség, fe­lelősségtudat, hogy a fiatal játékos reménykedhessen, rá is sor kerül egyszer, a „nagyok” helyére állhat — minden ezen múlik.

Figyelem Lakat doktort, a „tanár urat”, amint lelkesen magyaráz, ér­vel. Éppúgy, ahogyan a Fradiban és a válogatottban balfedezetet játszott annak idején. Az öltözéke, a „foga­dóruha” segí­t: fehér dressz, rajta két körkörös zöld csí­k. Mint két zöld abroncs.

— Sokszor már azt hiszem, hogy csak ez tartja össze a csapatot! — mondja nevetve, és csodálkozik, hogy nekem feltűnt ez az elegáns szállóhoz nem divatos ruházat.

Hagyomány immár, hogy vala­mennyi mérkőzése előtt „egy napot — nem többet!” — a Fradi csapata a Sport Szállóban együtt tölt. Olyan ez. mint a pilótáknak a kötelező egyedüllét a repülés előtt. Csak most, a beszélgetés közben derül ki — nekik soha eszükbe sem jutott —, hogy pizsamát egyetlen fiú sem hoz. Mintha összebeszéltek volna. Egy-egy régi zöld-fehér mezben álmod­ják végig az éjszakát — is.

Az Üllői útra sietett

De — ahogy mondani szokták — „lássuk a medvét!” A „kölyköket”, azokat a fiatal labdarúgókat, akikre a szakvezetés mindig számí­that, ha valaki a standard játékosok közül kiesik a csatasorból.

Bálint László beszélgetésünk idő­pontjáig húsz alkalommal szerepelt az első csapatban. A premieren nem szerettünk volna a bőrében, illetve a 3-as számmal jelzett dresszében len­ni. Azt a mezt Páncsics Miki viselte addig. Nem kis felelősség, nem csu­pa öröm örökség! A 3-as mez nem vallott szégyent: 1968 februárjában, a mexikói túrán 2:0-ra győzött a Fe­rencváros, aztán az első bajnoki meccsen, a Salgótarján ellen egy na­gyon nehéz 2:2. Csak ismétlünk, ha leí­rjuk, hogy Bálint mind a két mérkőzésen jól játszott.

Budapesten született. 1048. február 1-én és — ha most humoreszket kér­tek volna — azt í­rnám, — alig vár­ta, hogy 11 éves legyen. Akkor ugya­nis azonnal az Üllői útra sietett. Akárcsak a többi srác nagy többsé­ge Budapestről és a vidékről. A kü­lönbség legfeljebb annyi, hogy őt azonnal ott is tartották. Végig „rug­dalta” a ranglétrát.

Az első csapatban történt bemu­tatkozása után fél évig egyhuzamban a legjobbak között játszott. A bi­zonyí­tvány? … A zöld-fehérek egymás után második bajnokságukat nyerték 1968-ban.

Az idézet év más tekintetben is emlékezetesen maradandó lesz az életében: decemberben megnősült. Amit még tudni kell róla: Kőbányán érettségizett, és 180 centiméter ma­gas, egyetlen gyerek a családban.

Kezdetnek nem rossz

Megyesi István egy évvel fiata­labb: 1949. március 31-én született Csanyteleken, 15 kilométernyire Csongrádtól. Középiskoláit Békéscsa­bán végezte; ott kezdett focizni, az NB III-as VTSK szí­neiben. Legin­kább balszélsőt, középcsatárt ját­szott. Hoffer József és Börzsei Já­nos, az ifjúsági válogatott akkori szakvezetői felfigyeltek rá. 16 éves korában — jobbhátvédként! — vá­logatott lett. A Kvassay Hí­d- és Ví­z-műépí­tő Technikumban végezte ta­nulmányait; ekkor már Budapesten. Szülei Csanyteleken élnek ma is. Édesapja a tejiparban dolgozik. (Jó útravaló egy futballista számárat)

Meggyesi Pista első nagy mérkő­zését 1968-ban, és mindjárt a Vasas ellen játszotta. A zöld-fehérek 1:0-ra győztek. Kezdetnek nem rossz! Azó­ta sokszor játszott az első csapatban. De a legnagyobb élmény számára még mindig az a Vasas elleni győ­zelem maradt. A magassága 179 cm.

Horváth Árpád útja kacskaringó­sabb. Bár a fővárosban született 1948. január 21-én, tizenkét éves ko­rában a Gamma csapatában kezdte rúgni a labdát, 16 éves korában már az első csapatban játszott. Ekkor fe­dezték fel a Fradi — ifi — számára. Ettől kezdve ritmikus az élete! Egy év az ifiben, egy év a II-ben, majd 1968-ban, a Videoton elleni, nagyon nehéz mérkőzésen először az első csapatban. Az eredmény: FTC—Vi­deoton 1:0. A szurkolók most nem­rég, a Vasas elleni kitűnő játékára figyeltek fel igazán. Középpályást játszott a jobboldalon, de a valóság­ban bejátszotta az egész pályát. Még Mészáros kapuját is jónéhányszor veszélyeztette!

Nagyon szeretek beállóst vagy fedezetet játszani, de nem bánom azt sem, ha amivel a Gammában kezd­tem, hátvédet kell játszanom.

186 cm magas, 84 kiló, a szakmája: szerszámkészí­tő. Egyetlen „bánata” pillanatnyilag, hogy első rádió in­terjúja közben „a Szepesi Gyuri bá­csinak” elfelejtette emlí­teni anya­egyesületét. Most kipótoltuk.

Versenyben a bajnoki cí­mért

A negyedik „gyerek”, Turai Laci is 21 éves. A Valéria-telepen — a mai József Attila lakótelep helyén — született kilencgyermekes család he­tedik tagjaként. 5:4 a győzelmi arány a lányok javára. Es ezen már vál­toztatni se lehet, hiszen a papa, a nyugdí­jas ví­zvezetékszerelő 71 éves. Laci eddig mindössze egy MNK (Szfv. MÁV) és egyetlen bajnoki mérkőzésen (Csepel) játszott egy fél­időt, illetve huszonkét percet. Jobb­összekötő vagy középcsatár a poszt­ja. De az MNK-meccsen balfedezetet játszott.

— Rokona a nagy Turaynak? A „Suttyónak”? …

— Hát itt tartanék akkor?! — kérdez vissza, olyan aranyosan fan­csali képpel, hogy mindannyian nevetünk a 622-es szobában. — Száz­hatvannégy centi a magasságom és 54 kg a súlyom. Tessék mondani, lehet engem komolyan venni?… Pedig tudok úgy focizni, mint sokan az NB 1-ben.

Állí­tólag az ifiválogatott akkori edzője „nem csí­pte őt”, mert magas ember volt. De a mostani mester, a magyar válogatott egykori nagyon harcos, nagyon kemény balfedezete sem testmagasságával szerzett annyi dicsőséget a meggypiros-cí­meres, meg a zöld-fehér meznek. Valahol el kell kezdeni! Kinek könnyebb, kinek nehezebb a folytatás. A csapat is, amelynek Turai Laci tagja, elkezdte egyszer, jó néhány évtizeddel ezelőtt. Azóta a legtöbb bajnokságot nyerte, a legtöbb játékost adta a nemzeti válogatottnak, a legtöbb játékost ne­velte, de kedvence is egy futballt szerető ország többségének. És ez az utóbbi tény is kötelez.

Már csak ezekért a tényekért sem véletlen, hogy az idén is „annyi bal­szerencse közt, s oly sok viszály után”, még mindig saját pálya nél­kül is versenyben maradt a bajnoki cí­mért ví­vott öldöklő harcban.

Mert igaz ugyan, hogy nagy egyé­niségek nélkül nincs nagycsapat, de az talán még igazabb, hogy igazi együttes nélkül nincs labdarúgás.

Csillag István
Labdarúgás -1969 szeptember

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Block

Enter Block content here...


Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Etiam pharetra, tellus sit amet congue vulputate, nisi erat iaculis nibh, vitae feugiat sapien ante eget mauris.

Categories