Amióta Szent Miklós három arannyal teli erszényt rakott le annak a szegény embernek a háza elé aki hozomány hiányában nem tudta férjhez adni a lányait, azóta szeretjük a Mikulást. Persze tisztában vagyunk azzal, hogy Szent Miklóst csak „felhasználták” a karácsonyi ünnepek előfutárának, mégis az osztrákoktól kiinduló ajándékozás minden gyerek számára felejthetetlen élmény. Az idők folyamán sok minden változott, a gyerekek réme, a krampuszok a feledés homályába vesztek, a manók és az angyalok is más foglalkozás után néztek, helyettük a Mikulás szánra pattan és Lappföldről indulva rakja tele az ablakokba kitett csizmákat. Azon kí­vül, hogy Mikulás előestén játszottunk a Pápa ellen, van-e köze a szakállas „öregúrnak” és a Ferencvárosnak? Egy dologban biztosan, mindkettőt gyerekkorunk óta szeretjük. És bár kinőttem a gyerekkorból, de ma este 7 óra magasságában előkerestem a legnagyobb csizmámat (kifényezni azért nem volt kedvem), körbeöleltem a Fradi-sálammal és kitettem az ajtó elé. Ebből már következik az is, hogy ebben az évben először a hazai meccsünket a tévé előtt ülve (és persze skype-n keresztül a barátaimmal) néztem végig. Amiért volt is egy kicsi lelkiismeret furdalásom, de vidékiként, egy péntek esti 7 órás kezdés (főleg úgy, hogy a kereskedelemben dolgozom + Mikulás elő napja van) sajnos nem éppen szurkolóbarát. Ami azért is dühösí­t, mert a klub és a szurkolók egy csoportja továbbra is hadban áll egymással, és bár én sem értek sok mindennel egyet a klub körül, de a csapat melletti kiállás fontos… nem a stadionon kí­vül – hanem belül. Tovább olvasom →

Az Európa-Liga kiesésünk és a kecskeméti győzelmünk óta nem hagy nyugodni az a gondolat, amit közvetlenül a mérkőzés utáni foteles jegyzetemben is „kutattam” már, miszerint tényleg ekkora különbség van Európa és a magyar bajnokság között? Erre még rá tett egy lapáttal a Diósgyőr elég szégyenteljes 5:1-s veresége az orosz bajnokság 5. helyezett csapatától, amit a hazaiak természetesnek vettek, sőt a lelkes közönségük még vastapssal is jutalmazott. A dilemmámat ez csak fokozta a Pápa elleni bajnoki előtt, de megpróbáltam leszámolni azzal a tényszerű megállapí­tással amit az elmúlt hetekben már sokan megfogalmaztak, miszerint tőlünk nyugatra, keletre, délre és északra is másként játsszák ezt a gyönyörű játékot. Ez persze elég rossz érzés, főleg nekünk Fradistáknak, akik évtizedeken át nagyon is benne voltunk a „sűrűjében” és világklasszisok sorát adtuk a labdarúgásnak. Ha most ezek után a kedves olvasó azt hiszi, hogy el ment a kedvem a focitól és főleg a Ferencvárostól, az téved. Mert történjen bármi, a szí­vem örökre zöld-fehér marad… csak néha-néha helyére kell tenni a dobbanás erősségét, nehogy komolyabb baj származzon belőle. Az Európa-Liga kiesésünk okán ezt meg is tettem, és egy-két szem „Betaloc” gyógyszer kí­séretében helyére is kerültek a dolgok. Vasárnap délelőtt meg már azt kezdtem számolgatni, hogy ha begyűjtjük a 8. pápai győzelmünket, akkor már 5 pont „előnyünk” lesz a BL-t/EL-t előtérbe helyező Debrecennel szemben. És ezt nem egy pikí­rt megjegyzésnek szántam (főleg az eredmény ismeretében), egyszerűen lezártam az Európa-Ligából való kiesésünket és minden „erőmet” a bajnokságra szegeztem. Önbecsapás? Vagy talán realitás? A mai pápai vereség választ is adott mindenre. Tovább olvasom →