Van-e még egyáltalán magyar foci? Hallani-e még a külvárosi grundokon azt a mennyei dobzenét, mely mágnesként vonz magához öreget és fiatalt? Megtelnek-e még egyszer az öreg lelátók lelkes és hozzáértő szurkolókkal?

Lesznek-e még, akik úgy idézik a mi éveinket, mint legendás korszakot, tehetségek termőjét, nevelőjét? Elindulnak-e a játékosszerzők, akiknek a szí­ve is olyan szí­nű, mint kedvenc csapatuké, hogy megnézzék, mit tudnak a fiatalok?

Teremnek-e költők, mint hajdanán, hogy ódákat í­rjanak egy ballábas, hálószaggató lövésről? Ezekkel a kérdésekkel találja szemben magát e könyv olvasója.

Rónay Tamás voltaképpen a magyar labdarúgás képekkel illusztrált történetét í­rta meg, s mint annak igazi rajongója — s ki nem az, aki csak egyszer is látta Puskásékat a pályán? — azt sugallja: van remény.

Hogy a reményből valóság lehessen, ahhoz úgy kellene tudni játszani, mint e könyv mára legendák világába átlépő hősei. Olyan hűséggel és szeretettel kellene űzni e sportágat, mint ők tették fénykorukban.

Mert fénykorokat idéz e könyv, s ebből a hajdani ragyogásból talán még nekünk is juthat valami. Tovább olvasom →