Jegyzetek
30 vagy 60?
Az elmúlt napok az emlékezés jegyében teltek. A váratlanul ránk szakadt tragédia árnyékában egyre fontosabbak lettek azok a pillanatok, mérkőzések, gólok és sikerek melyek Albert Flóriánhoz és pályafutása legjobb időszakához a hatvanas évekhez kötődtek. Nem kellett kötelezően megszépíteni a múltat, azok az évek tárt tarokkal várták az emlékezőket, hiszen sokaknak nemcsak a megsárgult újságok jelentették a múlt felidézését, hanem saját átélt emlékeikkel is tudták a szomorúságot háttérbe szorítani. Az elmúlt napokban azt vettem észre, hogy a Császárra való emlékezések közepette a baráti társaságokban többször felvetődött egy kérdés, ami inkább már állításként hangzott el, miszerint minden idők legjobb Ferencvárosát a hatvanas évek sikereiben kell keresnünk. De tényleg így van? Egyáltalán lehetséges a több mint száz éves dicső múltunkból ilyen megállapítást tenni és vajon milyen alapon hasonlítunk össze bajnoki címeket, kupagyőzelmeket és játékosokat? Tovább olvasom
Feljegyzések a fotelból – Gyertyafényes emlékezés
Nehéz bármit is leírni. Lelkem mélyén még mindig a Szentély lelátóján állok, kezemben az emlékezés gyertyájával, szemem az eredményjelző táblára meredve: Albert Flórián (1941-2011). Néma csend telepszik a stadionra, nincs egy zizzenés, a felüljárón az autók is mintha motorhang nélkül suhannának el. 2011. november 6-án, este hat órakor megállt az idő. Kihunytak a reflektorok, a lelátón több mint tízezer gyertyafény lehozta az égboltot. Csillagokként ölelték magukhoz a fájdalmat, megpróbálták letörölni a könnyeket. Végérvényesen eljöttek a Ferencvárosi labdarúgás legfényesebb csillagágért, lágyan felemelték és magukhoz szorították. Szólni kellett volna, kiáltani teli torokból, hogy még ne vigyétek magatokkal, hagyjátok meg a családjának, a Ferencvárosnak, a magyar labdarúgásnak. Senki sem szólt. Csak a gyertyák világítottak és szívek szakadtak meg. Mindannyian tudtuk, ha lejönnek értünk a csillagok, már nem szabad harcolni ellene. Csak sírni szabad és emlékezni.
Egy történész-szurkoló gondolatai 1978-ból (Frissítve 2011.11.01. :) )
(Bevezetőül. Nem voltam aktív sportoló. Diákkoromban néhány évig lovagoltam, most vadászom, de versenyt csak a nézőtérről láttam. E szempontból tehát szabályos szurkoló vagyok. Viszont történész is. A szurkoló ugyebár mindenhez ért (?). A történész minden múltbeli eseményt kommentál. A történésznek, aki szurkoló is, minden jelen eseményről valami múltbeli jut eszébe, s megpróbál ráadásul — racionális vagy irracionális — szabályszerűséget keresni.)
Feljegyzések a fotelból – Két gól, három pont és egy át nem fűzött orr
Annak ellenére, hogy a múlt szombati diadal többet jelentett a három pontnál már másnap tisztában voltam azzal, hogy bár sokat jelentett az Újpest elleni győzelem, annak csak akkor lesz igazi értéke, ha továbbjutunk a magyar kupában, és legyőzzük ma a Siófok együttesét. Most persze felidézhetném a szombati meccs hangulatát, és ezzel egy ideig el is lennék magammal, de az élet megy tovább és hiába szeretnék még fürdőzni a visszavágás bizsergető gyönyörűségében, egyszer úgyis vissza kell szállnom a Földre, bármennyire is jól éreztem magam a lebegés mámoros állapotában. Ha még esetleg lebegni is lenne kedvem, az csak addig tartana amíg nem szembesít a józanság a szombat esti aktuális tabellával. Mert akkor úgyis visszazuhannék, hiszen bár még előttünk volt még a Siófok elleni mérkőzés, de a csapat ismét a kieső helyen várta a Balaton parti hétvégét.
„Tanári etűdök” az öltözők világából IV. – Mexikói anziksz
Már többször előfordult velem, hogy egy képtárban vagy egy kiállításon olyan képpel szembesültem, melyről első látásra nem nagyon tudtam megfejteni az értelmét. Olyannal is találkoztam, mely egyből rabul ejtett és mely előtt percekig álltam, mert a kép központi része pillanatok alatt hatott az érzéseimre. Ilyen esetben meg abba a hibába esünk, hogy látókörünkből kiesnek a kép egyéb mozzanatai és utalásai, melyekkel együtt válik az üzenet egységes képpé. Nem tehetünk róla, a szemünk automatikus arra a részre fókuszál amit egyből be tud azonosítani, mely egyből hat az érzéseinkre, mely egyből üzenetet küld a szívnek. így jártam most is, amikor szerkesztőtársam széles mosoly kíséretében elém tolt egy képet. Először nem is értettem, hogy a bajsza alatti jókedv minek is szól, hiszen amikor rápillantottam a képre, a szemem ösztönösen az ismerős részekre fókuszált. Tovább olvasom
Feljegyzések a fotelból – Lemostuk a gyalázatot
Tegnap éjjel nehezen jött álom a szememre. Este tíz körül értünk haza, a végig szemerkélő esőben valahogy gyorsabban telt el a két órás zötykölődés. A fák némán suhantak el mellettünk és a szembejövő autó fénye sem vakított el, mert a szívünket és a lelkünket olyan simogató és meleg érzés hatotta át, mely mindent kizárt körülöttünk. Beszélgettünk, de talán saját hangunkat sem hallottuk út közben, mert az agyunk a Szentélyben maradt, ott töltötte fel magát, ott ivódott belé örökre az eltelt 90 perc minden rezdülése. Hazaérvén a „kötelező” fürdőszobás jeleneten túl egyből bekapcsoltam a számítógépet, és minden „F” betűs hírt elolvastam és mire rádöbbentem arra, hogy talán egy kicsit túlzásba viszem az örömködést, már kezdődött a délután meccs ismétlése a tévében. Ez meg egy újabb indok volt az álmatlanságom fenntartásában és bár tudom, hogy a „Live-érzés” semmivel sem pótolható, nem tudtam ellenállni a fotelom csábításának. Örömittasan elfogadtam a fotel lágy ölelését, játékosan meg is paskoltam a karfát, mely számára is megnyugvást jelentett, hogy ma éjszaka egy nyugodt fotelszurkoló idézi fel azt, amit néhány órával ezelőtt a Szentélyben átélt, és melynek minden rezdülése jó néhány napig még befolyásolni fogja a napjaimat. Tovább olvasom
A derbi napja: 2011 ősz
Már hétfőn arra gondoltam, hogy orvoshoz kéne fordulnom, bár tudtam, hogy arra a betegségre mely kitört rajtam, nincs orvosság. Legfeljebb kapnék egy gumiszobát néhány nyugtató injekció kíséretében, jobb esetben le kéne dőlnöm a dili-doki díványára és elmesélni az életemet, de annak aztán végképp nem láttam értelmét, hiszen nagyon is tisztába vagyok azzal, hogy a tüneteim miből is fakadnak.
Feljegyzések a fotelból – Egy falat kenyérrel hangoltunk a derbire
Mivel tegnap nem követtem a bajnoki fordulót, így ma reggel a kávém mellé a sporthíreket tálaltam fel desszertként. Először jóleső érzéssel nyugtáztam, hogy a „gyomorbántalmakkal” küszködő kecskemétiek simán verték a milliárdosok csapatát, majd arcomon kaján mosollyal olvasgattam a portugál edző ismételten nagyképűre vett nyilatkozatát („új klubot és új csapatot építünk!” – na persze, egy bajnokcsapat lerombol mindent és újraépít?), de elég volt ránéznem a tabellára és a desszert egyből a torkomon is akadt. A kávé majdnem az orromon távozott amikor egyszerre próbáltam nyelni, szürcsölni a kávémba és megemészteni azt, amit a szemem látott. Mivel az előttünk álló csapatok most nem tették meg a szokásos szívességet és pontokat szereztek, így egyre mélyül a szakadék, ráadásul a Pápa elleni meccsünk előtt rendezik az Újpest-ZTE kiesési rangadót mely után a totál utolsó helyen is kezdhetnénk a mérkőzésünket. Tovább olvasom
„Tanári etűdök” az öltözők világából – III.
A kedves, barátságos klubterem, ahol Lakat Károly társaságában ülünk, nem volt mindig ilyen csendes, hangulat ébresztő. Ha beszélni tudnának például a falak, alighanem egyenesen kiáltva emlékeznének arra a délutánra, amely valósággal orkánként kavarta fel a levegőt az asztalok körül, s úgy nyomta oda a játékosokat a székekhez, hogy moccanni sem mertek.
— Igen, így volt — hagyja helyben a hasonlatot, s miközben előkészíti a tanári noteszt, hozzáteszi: Mégpedig a Frankfurt elleni, a második találkozó után tört ki ez a vihar, amikor is értekezletre hívtam össze a fiúkat, s megkértem elnökünket, jöjjön el ö is. Hogy is mondjam? 45 éves vagyok, régi tanár ember, de azt hiszem, még gyakorló pedagógus koromban sem készültem így az óráimra, mint az értekezletre — akkor. Igen… Legalább száz percig beszéltem, méghozzá papírról és lassan, Tovább olvasom
Feljegyzések a fotelból – Kikövezett út, gólok nélkül
Crassus a híres római hadvezér mondta, hogy vannak csaták melyek már azelőtt eldőlnek, hogy a két hadsereg felsorakozik egymással szemben a csatatéren. Ő már csak tudta, hiszen a pénz és a jól képzett légiós katonák érte harcoltak, az ellenfélnek a bátorságon és a becsületen kívül más nem nagyon állt a rendelkezésre. Pénzük nem volt, emiatt jól fizetett zsoldosok sem segítették őket és a fegyverzetük is messze elmaradt a rómaiak páncélzatától. Mégis csatába szálltak, mert ezt követelte tőlük a szabadság utáni vágyuk és az a hitük, hogy amit eddig elvégeztek, az megbecsülésre fog találni. A történelemből tudjuk, hogy még Spartacus szabadság iránti vágya és gladiátori képessége sem volt elég a Crassus legyőzéséhez, aki preatorból lett az első triumvirátus tagja, Róma egyik legbefolyásosabb ura. Hogy mi köze a fentieknek a tegnap esti Fradi-Videoton mérkőzéshez? Mindenki tudja, nagyon sok. Tovább olvasom